Az Innotéka című magazinnak adott interjút Lovász László, a Rényi Intézet kutatóprofesszora: „Én a legszívesebben a szakmámmal szeretek foglalkozni, még akkor is, ha az ötletek 90-95 százaléka zsákutcának bizonyul. A maradékért érdemes élni" - mondja el az Abel-díjas matematikus Ötvös Zoltán újságírónak. Részlet a beszélgetésből:
„Idén Ön kapta az Európai Tudományos Akadémia (Academia Europaea, AE) Erasmus-érmét. Az indoklás szerint korunk legkiemelkedőbb matematikusainak egyike, aki hat évtizedes munkássága során nemzetközileg elismert úttörő eredményeket mutatott föl a diszkrét matematika és a számítógéptudomány területén. Az érmet az Academia Europaea éves, októberi konferenciáján adták át. A barcelonai eseményen A matematika szépsége címmel tartott előadást.
Önnek miként szép a matematika?
- Ugyanazért, amiért másoknak a zene szép. Van logikája, ami alatt van egy másik réteg, nagyon gyakran az alatt pedig egy harmadik. És ezeknek a rétegeknek a megértése nagyon lelkesítő tud lenni. A szépségéhez tartozik, hogy egzakt, nem vitatható, hogy az adott eredmény jó, vagy sem. Átmenetileg persze lehet vitatni, mert egy hosszú cikkben lehetnek hibák, de a végeredményt a közösség vagy elfogadja, vagy nem. Amikor a matematika szépségéről beszélek, az Euler-egyenletet szoktam példaként említeni. Ennek az az érdekessége, hogy három matematikai állandó között állapít meg összefüggést. Az egyik a pi (π) szám, amely a kör kerületének és átmérőjének az aránya. A másik az „e" állandó, amely az analízis és a differenciálszámítás alapvető száma. A harmadik az "i", a mínusz egy négyzetgyöke, amit algebrai szempontok miatt vezettek be. Az Euler-egyenlet a három matematikai állandó (e, П, i) és az alapvető műveletek (összeadás, szorzás, hatványozás) különleges kapcsolatát mutatja be. Ez egy gyönyörű eredmény. Ugyancsak gyönyörű, hogy egyes matematikai eredményeket évszázadokkal a felfedezésük után alkalmaznak. Pergai Apolloniosz az ókorban dolgozta ki a kúpszeleteket - kör, ellipszis, parabola, hiperbola - leíró matematikai elméletet. Gyönyörű geometria, de egészen addig csupán elmélet volt, amíg Kepler föl nem fedezte, hogy a bolygópályák ellipszisek. Akkor az elmélet hirtelen fontos lett, mert ebből a bolygók, később a műholdak pályáját ki lehetett számítani.
Mi volt az első, matematikával kapcsolatos élménye?
- Úgy emlékszem, a Thalész-tétel bizonyítása ragadott meg. Az általános iskolai anyagban az nyűgözött le, hogy csak be kell húzni egy vonalat, és azzal igazolt az állítás. Amíg azt nem húzza be valaki, addig nem látja az összefüggést.
Nyolcadikos korában a matematikatanára azt mondta a szüleinek, hogy ne az Eötvös József Gimnáziumot, hanem a Fazekas Gimnáziumban induló matematika tagozatot jelöljék meg. Mi volt a titka annak az évfolyamnak?
- Szerencse kellett ahhoz, hogy akkor és ott olyan sok tehetséges gyerek jöjjön össze. És kellettek kiváló tanárok, akik nemcsak a matematikát, hanem a történelmet, az irodalmat is megszerettették velünk. Mindenkinek illett például elolvasni Dosztojevszkijt, majd a műveit meg is vitattuk. Egymást motiváltuk.
Mi volt az erősebb: a versenyszellem vagy a barátság?
- A versenyszellem dominált, abszolút sportszerű keretek között. Barátságunk része volt, hogy ha valamelyikünk olvasott valami érdekes matematikát, akkor úgy érezte, hogy azt el kell mondania a többieknek. Nagyon sokat tanultunk egymástól. Közös célunk volt a matematika minél jobb megértése. Egyébként jó ismeretterjesztő könyvek voltak akkoriban. Erdős Pál és Surányi János számelmélete például egy nagyszerű, középiskolásoknak szóló, rendkívül érdekes könyv volt.
Az ELTE-n 1971-ben végzett matematikusként. A szakmában közismert, hogy előbb lett kandidátus, mint diplomás. Akadémikussá 31 évesen, 1979-ben, az MTA rendes tagjává 1985-ben választották. Kivételes tehetségét hogyan kezelte a környezete?
- Biztos irigyeltek, de másoknak meg olyan eredményei voltak, amikért én irigyeltem őket. Én nem bántottam egyetlen kollégát sem, inkább felnéztem rájuk. Szakmai irigységen alapuló feszültséget sohasem éreztem.
Melyik eredményére a legbüszkébb?
- Fura dolog, mert amit a legtöbbre tartok, azt középiskolásként fogalmaztam meg. A gimnázium második éve után a szüleim az NDK-ba küldtek egy hónapra cserediáknak, hogy tanuljak németül. Én akkor már udvaroltam Katinak, aki a feleségem lett, és nélküle eléggé magányosnak éreztem magam. Jobb híján elkezdtem egy matematikai problémán gondolkozni. Észrevettem, hogy sok matematikus lenézi a gráfelméletet. Az ő szemükben az ott felvetett kérdések nem igazi problémák, inkább rejtvények. Már akkor sem volt igaz ez az általánosan elterjedt vélemény. Úgy gondoltam, megnézem, mit lehet tenni, hogy a gráfelmélet jobban hasonlítson a matematika más ágaira. Például össze lehet-e szorozni két gráfot? A gráf egy egyszerű struktúra, mely csúcsokból és azokat összekötő élekből áll. Elkezdtem gondolkozni ezen a problémán, majd a következő fél év során megtaláltam a bizonyítást. Középiskolásként igazoltam, hogy a gráfok összeszorozhatók, és ez a szorzás ugyanolyan szabályoknak tesz eleget, mint például a természetes számok szorzása. A cikket megírtam, egy nálam pár évvel idősebb kolléga lefordította angolra, majd a tanulmány megjelent az Acta Mathematica Hungaricában. A segítőm hamarosan Stanfordba kapott ösztöndíjat. Ott találkozott a lengyel származású amerikai matematikussal, Alfred Tarskival, aki nagyon nagy név volt a matematikai logika területén. Kiderült, hogy Tarski ezt a kérdést már tíz évvel korábban felvetette, de nem tudta megoldani. Sokan próbálkoztak, ők sem jutottak közelebb. Úgyhogy ezzel az eredménnyel befutottam..."
A teljes interjú elolvasható ITT